Szellemi Honvédelem Szabó Piroska Lapja

Az 1920–30-as évtized fordulóján induló fiatal írónemzedék tagjaiban Magyarország trianoni tragédiája és kétségbeejtő szociális állapota ébresztette föl a nemzeti és szociális felelősségtudatot. Végveszélyben látták az országot nemzeti és társadalmi szempontból egyaránt. Ezért azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy társadalmi egyenlőségen és nemzeti függetlenségen alapuló új magyar nemzetet teremtsenek. Nyugat-Európában a nemzetek tudata századok alatt szerves fejlődéssel alakult ki, s magában foglalta a különféle társadalmi rétegeket. Ezzel szemben Magyarországon a középosztály és a nagybirtokos arisztokrácia még a 20. század elején is csak önmagát tekintette nemzetnek, a társadalom többségét kitevő parasztságot és munkásságot kirekesztette a nemzetből. Ezzel a nemzetszűkítéssel szállt szembe az 1930-as években az a szellemi és politikai törekvés, melyet népi irodalomnak és népi mozgalomnak nevezünk. A népi mozgalom tagjai a demokratikus átalakulást halaszthatatlannak ítélték a magyarság megmaradása szempontjából. A nemzetből korábban kihagyott néposztályok felszabadítása útján akartak demokratikus magyar nemzetet formálni. A népi írók legfontosabb törekvése az új, európai mintájú nemzettudat megteremtése volt. Ez a program fogta egységbe a különféle származású, különféle műveltségű, különféle esztétikai ízlésű írókat. Származásukat tekintve a népi írók közül legtöbben a parasztságból jöttek. Ezek egy része magasabb iskolái révén már fiatalon értelmiségivé és városivá lett, mint Erdélyi József, Ilylyés Gyula, Tamási Áron, Kovács Imre, Darvas József vagy Juhász Géza. Másik része pedig magasabb iskolák nélkül, önművelés révén vált íróvá, mint Veres Péter, Sinka István, Szabó Pál, Nagy Imre és Sértő Kálmán. És voltak, akik a középosztályból, többnyire vidéki értelmiségi családból származtak, értelmiségiként mégis szívügyüknek tekintették az alulsó Magyarország felszabadítását, nemzetbe emelését: ilyen volt Németh László, Kodolányi János, Féja Géza, Gombos Gyula, Gulyás Pál, valamint a budapesti születésű Szabó Zoltán. A népi írók ideológiai tekintetben is meglehetősen heterogén csoportot alkottak. A közös célt eltérő utakon, módokon keresték. Ebből következett az is, hogy egymás között is éles vitáik voltak sok-sok kérdésben. Az akkori fogalmak szerint baloldali, középen lévő és jobboldali egyaránt volt köztük. Ez könnyen támadhatóvá is tette őket. Közvetlen élményük volt valamenynyiüknek a falu élete, hiszen a nevesebb népi írók közül egyedül Szabó Zoltán született Budapesten, a többiek az ország legkülönfélébb tájairól származtak. Így összességükben az egész ország ismeretét hozták az irodalomba. Mindenkinek megvolt a maga külön tája, amelynek nemcsak szépségeit, hanem nyomasztó problémáit is jól ismerte.

A harmincas évek elején a népi írók a parasztság gazdasági és politikai felszabadítását látták a legfontosabb aktuális társadalmi feladatnak. A szegényparasztság sorsával való törődés a népi mozgalom számára azonban csak feladatainak egyike volt. A népi írók számára a nép az egész nemzetet jelentette, nemcsak a parasztságot. A népi jelzőt pedig annak a politikai gondolkodásnak és cselekvésnek a jelölésére használták, amelyik egyszerre irányult a magyarság szociális és nemzeti problémáinak a megoldására. A nép fogalmának ezt a tág, a nemzetével azonos értelmezését a népi írók világosan kifejtették. Németh László számára Homérosz, Dante, Shakespeare, Goethe, Petőfi volt a példa arra, hogy az irodalom a nép legmélyebb megnyilatkozása. Illyés Gyula szerint a népi irodalomban az egész magyar irodalom érkezett el fejlődésének egy régóta esedékes szakaszába, hogy plebejussá váljék, s mint ilyen azonosuljon az egész nemzettel. A népi irodalmat Gombos Gyula sem egy osztály kifejezőjének tartotta csupán, hanem a magyarság egyetemes igényű szellemi megnyilatkozásának. A népi írók a magyar társadalmat úgy akarták megváltoztatni, szociálisan igazságossá tenni, hogy közben nem feledkeztek meg a magyarság súlyos nemzeti problémáiról. Ezért volt a népi irodalomnak az erős társadalmi érdeklődése mellett határozott nemzeti jellege. A népi írók világszemléletében a nemzeti érzésnek és nemzeti tudatnak nagyon fontos szerepe volt. A nemzeti érzést nem erőltették senkire, de tiltakoztak az ellen, hogy a nemzet nevében olyanok nyilatkozzanak vagy cselekedjenek, akikben nincs meg a nemzeti érzés. Fontosnak tartották azt, hogy a magyar önismeretben a nemzet sorskérdéseinek a világos megmutatása legyen az alap, és hogy az új értelmiség a magyarságért felelősséget vállaljon. A magyar nézőpont azonban sohasem jelentette más népek lebecsülését. A népi írók a magyar nemzet boldogulását a kelet-közép-európai népek közösségében keresték. Németh László úgy látta, hogy a magyar sorskérdések olyan bonyolultak, hogy aki azok megoldására receptet talál, az európai mintát is ad. Illyés a maga patriotizmusát is az egyetemes emberi értékekhez és jogokhoz való mély kapcsolódásával magyarázta: „A világ összefügg; nem tesz tehát jó szolgálatot más nemzetnek az, aki a maga nemzetét rosszul szolgálja. Valamennyi nemzet jogából ad fel az valamit, aki a maga nemzetének jogaiból csak egy szemernyit is fölad.” A népi írók azt vallották, hogy az irodalom mindenkor előtte járt a politikának. Valamennyien úgy érezték, hogy az író felelős népe sorsáért. Írói hívatásukat küldetésnek tartották a közösségi sors alakítását illetően. Nyíltan megvallották, hogy irodalmi munkásságukkal a nemzet megújulását, igazságosabb életét akarják szolgálni. „A dolgok rendje, hogy Bánk bán és Ludas Matyi előtte járjanak Széchenyinek és Kossuthnak” – írta Németh László. Illyés mondatai szállóigévé váltak: „Áruló lennék, ha csak író akarok lenni. Az újítás, a merészség nemcsak az irodalomban esedékes, hanem a társadalomban is, sőt ott esedékes először és igazán."
Tamási Áron szerint pedig „nemzet- és sorstársaival egyetemben az író nemcsak azért felelős, amit írásban és szóban hirdet, hanem azért is, amit mások az ő hallgatása fölött a népével cselekednek.” A népben-nemzetben gondolkodó Veres Péter is a cselekvő történelmi jelenlétet tekintette az író küldetésének, s meggyőződése volt, hogy az egyéniség szabadságát nem a közösségen kívül, hanem azon belül kell biztosítani. A népi írókban nagyfokú nemzeti felelősségtudat élt. Hittek abban, hogy az irodalom a maga tudatosító, eszméltető és cselekvésre késztető lehetőségei révén a nemzeti közösség felemelésének eszköze lehet. Ez a nagyfokú közösségi felelősségtudat szervezte őket laza közösséggé. A népiség olyan politikai és szellemi program, amelyik az ország nemzeti és szociális gondjainak a megoldására demokratikus társadalomrendező elv alapján törekszik. A népi írók népiségének a közösségi felelősségtudat a lényege, nem pedig a népköltészeti műformák utánzása. Ezért különbözik alapvetően a népiség az irodalmi népiességtől. A népiesség esztétikai kategória, mely a népköltészetet utánzó irodalmi alkotások megnevezésére szolgál, s melynek csúcsteljesítménye a magyar irodalomban Petőfi költészete. A népi belülről jövő spontán szellemi mozgalom, melynek társadalmi céljai vannak, a népiesség pedig kívülről, programszerűen a néphez hajló irodalmi irány. A kettő között természetesen lehet érintkezés is, de a népi irodalomnak nem ez a jellegadó vonása. Maguk az írók, amikor egyáltalán használták eme megnevezések valamelyikét, akkor többnyire inkább népinek, s nem népiesnek nevezték magukat. Ezzel is el akarták különíteni politikai és irodalompolitikai célokat is követő törekvéseiket az irodalmi népiességtől. A népi író elnevezés Németh Lászlótól származik. Ezen a fogalmon a népi írók a magyar irodalom közösségi-nemzeti felelősségtől áthatott vonulatának a szerves folytatását értették. A népi irodalom és a nyomában kibontakozó népi mozgalom jellegadó vonása az volt, hogy összekapcsolta a társadalmi és a nemzeti szempontokat. A nemzet felemelkedése érdekében akarta megszüntetni a társadalmi igazságtalanságokat. Éppen ez különböztette meg a népi írókat a baloldali radikalizmus képviselőitől. Ez volt a gyökere a népi-urbánus ellentétnek. A népiek is alapvető társadalmi változásokat sürgettek, de nem fogadták el a baloldali radikalizmusnak a nemzeti szempontokat mellőző ideológiáját. A társadalmi problémák éles bemutatásával sohasem fedték el a nemzeti problémákat, a Trianon következtében a magyarságra szakadt nemzeti tragédia elleni küzdelem közben sem hagyták figyelmen kívül a megmaradt haza súlyos társadalmi igazságtalanságait. A népiek a nemzet érdekeit is messzemenően figyelembe vevő magyar radikalizmus, a nemzeti radikalizmus hívei voltak. A népi-urbánus vitában a baloldali radikalizmus és a nemzeti radikalizmus ellentéte nyilatkozott meg. Később azonban sokféle ellentétnek lett fedőneve a népi-urbánus szembeállítás. A félreértések elkerülése érdekében fontos hangsúlyoznunk, hogy a népi irodalom meghatározó egyéniségei európai műveltségű és látókörű művészek és tudósok voltak. A népi írók történelemszemléletének fontos eleme volt az a felismerés, hogy történelmünk során valamely külső és idegen hatalomra való támaszkodás sohasem segítette elő a nemzeti fejlődést. Ez a történelmi tapasztalat vezette a népi írókat, mindenekelőtt Németh Lászlót arra, hogy a magyarság saját útját keressék. Ezt a saját utat nevezte Németh László a harmadik útnak. A harmadik út a magyar radikalizmus igénye és programja volt. Németh László folyamatosan alakította ki a harmadik út programját. A húszas évek Magyarországán egymással élesen szemben álló jobboldal és baloldal között nem kívánt választani, hanem megálmodott egy Harmadik Magyarországot, melyet a huszadik századi magyarságnak kellene megteremtenie a saját kultúrája és hagyományai alapján. A kapitalizmus és a kommunizmus alternatívájával szemben pedig egy harmadik oldalt keresett, amelyik mentes eme szélsőségek hibáitól. Majd a fasizmussal és a szovjet rendszerrel egyformán szemben állva megfogalmazta a harmadik út programját. Ezt hirdette meg 1943-ban a második szárszói konferencián elmondott előadásában is. A népiek szemléletében a „két pogány közt egy hazáért” harcoló Zrínyi példája nyomán nagyon eleven volt a saját út álma, s a harmadik út gondolata a népi mozgalom jellegadó eszméje lett. Nemcsak az utópiákkal szívesen foglalkozó Németh László hitt a harmadik út szükségességében.
A reálpolitikus Bibó István is a harmadik út lehetőségéhez fellebbezett, amikor 1945-ben nagy tanulmányban mérte fel a kétféle félelemtől gyötört magyar demokrácia válságát: „aki Magyarországból szovjet tagállamot akar csinálni, az hazaáruló, aki Magyarországon Habsburgot akar restaurálni, az is hazaáruló, aki pedig Magyarországot az elé a hamis alternatíva elé próbálja állítani, hogy csak e kettő között választhat, az kétszeresen hazaáruló, mert e kettő között ott van a harmadik, egyedül helyes út, a belsőleg egyensúlyozott, de radikális reformpolitikát folytató, demokratikus, független, szabad Magyarország lehetősége”. Az adott történelmi körülmények között a harmadik út eszméje nem juthatott többre, minthogy megfogalmazza egy független, szabad Magyarország igényét, melynek gyakorlati megvalósítására azonban akkor a történelem semmiféle lehetőséget nem adott. Mint eszmény mégis megmaradt a magyarságban.